10.fejezet: Mért pont én?

Sziasztok! Újra itt vagyok! Volt egy kis időm és ihletem, és ezt beleöltem a 10.fejezet megírásába. (A 11.fejezet is készülőben van, úgyhogy amint újra lesz időm, befejezem, és már olvashatjátok is. Megpróbálok sietni vele:)) Szóval íme a legújabb rész:

Igen.. Szóval ott ültem a korláton, csöndben zokogtam magamban, és azon töprengtem, hogy tudott Moo így felültetni? Na meg jópárszor megfordult a fejemben az a fekete hajú lány is.. mégis ki ő? És honnan jött? És honnan ismeri Moot? És egyáltalán minek kellett belekeverednie az életembe!? Ez volt az, amire már végképp nem tudtam választ adni...hát ennyi. De nem szabad magamba roskadnom.. nem ér annyit.. De olyan nehéz.. jézusom! Gondoltam rá, hogy felhívom Biut, de aztán végig gondoltam: Moo megcsalt, Bianka elment, Feli egyedül maradt.. és hát rocksztárok..és ott van még az a két gyönyörű lány is…ebből egyenesen az következett, hogy az a szőke tincs nem lehetett másé, csak Felié.. nem hiszem el! Bianca, a legjobb barátom, a lelki társam, aki olyan, mintha a testvérem lenne, elment. Itt hagyott.. persze tudtam, hogy nem tehet róla, és nem hibáztattam. Anettel is nagyon jóban vagyunk, de Biához senki nem hasonlítható.. Ő egészen más, mint a többi barátom.. Ő különleges.. nem lehet szavakba önteni, amit iránta érzek, de annyi biztos, hogy semmi rosszat nem tudok róla mondani, és érte bármire képes lennék.. hisz a testvérünkért is megtennénk mindent..nem igaz? Lassan ment le a nap…még mindig a korláton ültem, és éreztem, hogy az alfelem kissé összefagyott..
- azt hiszem, ideje indulni.. és otthon beülni egy kád forró vízbe.. aztán este beszélek Biával. Összeszedtem a maradék erőmet, és elindultam. Már egy jó ideje mentem, mikor rájöttem, hogy nem tudom, hol vagyok.. sehol egy tábla, sehol egy ember.. illetve egy-két alak mászkált (vagyis.. dülöngélt..) az út közepén.. de isten ments, hogy én odamenjek bármelyikhez is.. Egyre sötétebb lett, és én csak mentem.. A telefonom majdnem teljesen lemerült, mert zenét hallgattam, így inkább leállítottam a zenét, hátha még kelleni fog telefonálásra. Csöndben sétáltam tovább. Jobbról-balról hallottam, ahogy a kóbor macskák egy-egy egérrel játszadoznak, eldőlő kukák hangját. de különösebben nem érdekelt. 
Már több mint egy órája mentem, de még mindig sehol semmi. Kezdett kísértetiessé válni a kihalt utca, és a sötét házak. Egy-két lámpa pislákolt csak az út mentén, de ez nem adott valami sok fényt.
Egyszer csak egy fekete alakot látok velem szemben jönni.. ki lehet az? Most elfussak? Vagy csak menjek át az út túl oldalára? Hogy lenne jobb? Mit kéne tennem? Csak nem kap fel, és szalad el velem.. Úgy döntöttem maradok ott, ahol vagyok, és csendben mentem. A sötét alak egyre közeledett. Csak az járt a fejemben, hogy – bár nem tudtam hol vagyok – csak nem olyan rossz környék ez, és hogy csak nem ragad meg, és visz magával..
Nagyot tévedtem. Az alak egyre közelebb és közelebb került. Már csak egy fél méterre volt tőlem. Úristen!  Az alak felém lendült, magához rántott, én kapálóztam, de nagyon fáradt voltam küzdeni, és értelme sem volt. Hiszen semmi esélyem ellene..  –Segítség!! – ordítottam utolsó erőmből, azután minden elhomályosult…

-Iszonyú ez a szag –gondoltam magamban, mikor végre magamhoz tértem. Egy poros padlón feküdtem, körülöttem vértócsák.. a fejemen szintén oda száradt vér, a nyakam görcsben, vállamban iszonyú, lüktető fájdalom. A testem kicsavarodva, vérben ázva feküdtem a kemény földön, síri csendben. Nem is tudtam volna máshogy, mert a szám is meg volt tömve, egy szörnyen büdös, és undorítóan koszos ronggyal. A rengeteg por az orrom belsejébe rakódott. Alig kaptam levegőt.. A tüdőm összepréselődött. A bordáim nyomták az oldalam, moccanni sem tudtam. És nem is mertem volna… Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Sötét volt, így nem láttam semmit, és - nagy megkönnyebbülésemre- senkit. Elkezdtem hát bíbelődni a kezeimet szorító kötéllel, de hiába. Az olyan szoros volt, hogy lehetetlenségnek tűnt, és egyébként se tudtam mozdulni. Hiába erőlködtem, nem ment. Úgy feküdtem a földöm, mint egy darab fa, élettelenül, testem teljesen átázva és átfagyva. Éreztem, hogy egy könnycsepp csorog végig az arcomon. Kellemesen meleg volt. Arra gondoltam, mennyi szörnyűség történt már velem, és mind semmi volt ehhez a helyzethez képest. Aztán eszembe jutottak a szép dolgok… amikor Biával egész éjszaka csak beszélgettünk, nevettünk, amikor gyönyörű lovammal réteken száguldoztunk át, semmi sem állhatott az utunkba. Olyan boldog voltam. És most itt sínylődök ebben a koszfészekben, tele bánattal, fájdalommal, csalódottsággal; összetörve. Át villant az agyamon, mennyi dolgom van még az életben. Nem szabad feladni! A lányra gondoltam, akit Mooval láttam. Elöntött a düh. –Ha másért nem, hát azért ki kell innen szabadulnom, hogy még egyszer lássam azt a ribancot, és jól megtéphessem… Erőt vettem hát magamon, elkezdtem rángatózni, hátha sikerül kiszabadulnom. Kezdetben reménytelennek tűnt, ám akkor reccsent egyet a kötél. A csomó elkezdett lazulni, és ki tudtam szabadítani a kezemet. Sikerült! Azzal a lendülettel, ahogy a kötél közül kitéptem a kezemet, úgy rántottam ki a rongyot a számból (olyannyira, hogy majdnem a fogaim bánták..). Pfuj! Nem voltam túl nőies, de köptem egyet..  –Máris sokkal jobb.. már csak a lában van-jegyeztem meg halkan, és nekiálltam a lábamat elszorító kötél kicsomózásának. Beletelt jó pár percbe, mire a lában újra elkezdett mozogni.. de a lényeg az, hogy sikerül. Körbenéztem. Még mindig nem volt sehol, semmilyen mozgás. Hál’ istennek.
Lassan felguggoltam, majd felálltam. Kiroppantottam a derekamat, és egy ablakhoz sántikáltam. Óvatosan kinéztem. Kint se volt semmi, és senki. Sötét volt. Halk neszt hallottam, és egy horkantást.. feltűnően ismerős volt. Minden erőmmel egy pontra koncentráltam, és egy fekete ló alakját véltem felfedezni benne. Vajon megmenekültem? Sikerülni fogy megszökni erről a rémes helyről?
Kicsapódott az ajtó, és belépett a fekete ruhás alak.. a vér megfagyott az ereimben… Mért történik velem ez a sok szörnyűség!?